1772-ben Francesco Pedrocchi egy kávés “bodegát” nyitott Padova szívében, közel az egyetemhez, a piachoz, színházhoz, és ahhoz a térhez, ahonnan a postakocsik gurultak ki a környező városok felé. Az üzletet – amely hamar felvirágzott, mivel a kávézás ebben az időszakban került ki a polgárok konyhájának privát szférájából, és vált nyilvános szórakozássá – 1800-ban örökölte a fia, Antonio.
A fiatalember nem elégedett meg a kis bolttal, nagyban kezdett gondolkozni: megvásárolt a környező telkekből jónéhányat, hogy az így kialakult óriási területre egy komoly létesítményt építtessen. 1826-ban bemutatta mindenre kiterjedő tervét a városházán: nem csupán egy kávézót szándékozott nyitni, hanem kávéfeldolgozó üzemet is, ahol a pörkölést is végzik majd, sőt, egyfajta palackozott “jeges kávé” előállítását is tervbe vette. Mivel az első vázlatokkal nem volt elégedett, több mestert is megbízott a tervezéssel, végül egy Giuseppe Jappelli nevű velencei építész volt az, aki Antonio elképzeléseit valóra tudta váltani, és aki megálmodta azt a klasszicista stílusú épületegyüttest, amely 1831 óta Padova egyik szimbólumának számít. 1852-ben, amikor Antonio Pedrocchi meghalt, fia vette át tőle a “birodalmat”, ő pedig végrendeletben Padova városára hagyta a kávézót, azzal a kikötéssel, hogy a létesítmény változatlan maradjon, pontosabban csak annyi változás essék rajta, amit a fejlődés megkíván majd.
A Pedrocchi 1916 óta már éjjel-nappal várja a vendégeit, ezért kiérdemelte a “caffe senza porte”, “ajtók nélküli kávéház” elnevezést. De innen ered az olaszok egy másik kifejezése is: “essere al verde”, “zöldnek lenni” azt jelenti, valaki egy fillér nélkül marad: a mondás a kávézó egyik termére utal, a “sala verde”, “zöld terem” az, ahová évtizedek óta bejöhetnek a diákok a közeli egyetemről, és grátisz fogyaszthatnak vizet, amerikai kávét, olvasgathatnak, és immár a modern kornak megfelelően igénybe vehetik az internet kapcsolatot is. A másik két terem egyébként piros és fehér, így már össze is rakhatjuk a háromból az itáliai tricolort. 🙂
Mint minden valamire való kávéháznak, a Pedrocchinak is megvan a saját híres kávéja: a hideg, mentás tejszínnel felengedett espressotól elsőre talán idegenkedünk, de mindenképpen érdemes kipróbálni, mert semmi “after-eight” íze nincsen, ehelyett hihetetlen harmóniában olvad össze a pörkölt kávé és a zöld növény aromája. Jó, hogy utána olvastam, mert eddig a meleg tejhabhoz tettem a mentát – meg kell mondanom, hogy így is fantasztikus jó volt, ma viszont az volt az első dolgom, hogy kipróbáljam az eredeti receptet. Shakerben ráztam össze a tejszínt a mentával, és kanál hátán, hidegen öntöttem az espresso mellé. Nem is kevertem össze, így nagyon különleges volt érezni egyszerre az ízeket és a két különböző hőfokot. A kiemelt foto az enyém – szerintem nem vallottam szégyent. 🙂