Összességében több órát eltöltöttünk már az elmúlt években ezen a helyen. Bármikor, bármennyi ideig képes lennék böngészni az itt árusított holmik között. Már azzal el tudok tölteni fél órát, hogy kiválasszam azt a néhány könyvjelzőt, amit ajándékba szándékozom hazahozni, arra pedig rengeteg időt rá tudnék szánni, hogy a máshol talán nem is kapható, Velencéről szóló könyveket nézegessem, legyen az fotó- vagy művészeti album, útikönyv, útleírás… nem sorolom.
Az “acqua alta”, a “magas víz”, amely évente immár többször is elborítja a várost, Luigi üzletét sem kíméli. Ilyenkor elázik néhány(száz) könyv, nem baj, marad még elég… a tulajdonos akkor is büszkén vigyorogva áll a nagy csizmájában a polcok közé furakodó tengervízben. Különös helyzet ez a velenceieknek, mert – nekünk hihetetlen – már megszokták. Láttam elegáns, muránói üvegtárgyakat árusító üzletet, ahol bokáig álltak az alkalmazottak a vízben, mindemellett nyugodt és óvatos mozdulatokkal törölgették a port a felsőbb polcokon levő tárgyakról.
Visszatérve a kávézónkra: úgy gondoltuk, a “Frizzo” név könnyen kiejthető és megjegyezhető, minket pedig örömmel tölt el, hogy elhoztuk Biatorbágyra Velence egyik jellegzetes darabkáját. 🙂