Giuseppe Cipriani éppen kávépincér volt Velencében az 1900-as évek első felében, amikor találkozott egy amerikaival, Harry Pickeringgel, aki kölcsönkért tőle 10 ezer lírát. Cipriani adott, és barátjától három év múlva a négyszeresét kapta vissza: 40 ezer líra pont elég volt ahhoz, hogy megnyissa saját kávézóját 1931-ben, amit az amerikai tiszteletére Harry’s Barnak nevezett el. A háború viszontagságai után fellendült az üzlet, megnyitott a Locanda Torcellón, 1953-ban pedig a Hotel a Giudeccán, menet közben megszületett a Carpaccio és a Bellini koktél. A híres halvány rózsaszín italról mindenki azt hiszi, hogy a zeneszerzőről kapta a nevét, pedig nem így van, a koktélt 1948-ban találta ki Giuseppe Cipriani, aki sokáig kísérletezett az arányokkal a Harry’s bár pultjánál, végül megtalálta az optimális összetételt: 10 cl prosecco és 5 cl őszibaracklé. Nem felrázva, keverve! Lassan keverve, hogy a zúzott fehér veronai barack megtartsa a textúráját. Amikor végre elégedett volt az ízekkel, nevet keresett az új italnak – az ilyesmi általában nélkülözni szokta a logikát, ebben az esetben is az történt, hogy a bártulajdonosnak valamiért beugrott egy Szent Márkot ábrázoló festmény, amelyen Velence védőszentje akkor még Alexandriában prédikál, és pontosan olyan színű köntöst visel, amilyenre az ital sikeredett. A piktor pedig nem volt más mint – ki lehet találni – Giovanni Bellini.
A bárban az elmúlt évtizedekben Hemingway, Orson Welles és a többi híresség egymásnak adták a kilincset, Maria Callas és Onassis itt esett szerelembe, Truman Capote, Peggy Guggenheim iszogatott a csészékből és a poharakból, és akkor a mai hírességeket nem is sorolom. Megkérdezték a híres leszármazottól, hány Harry’s Bar van a világon? A válasz: EGY. A nevet lehet használni, nem haragszik érte, de valódi Cipriani bár csak egy van: Velencében.
(Részlet: Puskás Erika Alessia: “Un’ombra” – egy pohár bor. Itáliai útinapló, 2015.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: